|
chat |
|
| |
|
Menű |
|
| |
|
KIFUTÓPÁLYÁN |
|
2024-ben megjelent: Kifutópályán című 5. verseskötetem. A könyv 150 oldal. Témakörök: Háború, Covid, Isten- Család
Remek madár grafikák kerültek a témák közé.
Napjaink megpróbáltatásai, járvány, háborúk, félelem, kiszolgáltatottság. A természet versek üdítőek, a társadalmi problémára mutató versek elgondolkodtatóak.
Első alkalommal olvashatóak isten és a család témában verseim...
A könyv ára: 2500 Ft
A szerzőtől a nyomtatás áráért lehet hozzájutni: 2000 Ft
Kellemes olvasást!
| |
|
MÁSOK |
|
| |
|
Mások |
|
2020-ban megjelent a negyedik verseskötetem: Mások címmel. - öt év válogatott verseit tárja az olvasók elé.
"Miért ez a címe?
Sok minden megfordult a fejemben…
Mások vagyunk mindannyian. A megjelenésükben, a gondolkodásunkban, a tetteinkben.
Mások a kapcsolataink: egymás társaságát keressük, kötődünk valakihez, elfogadjuk, vagy elkerüljük a másikat.
Más a szemléletünk, másképpen látjuk a világ történéseit, és a véleményünk is más..."
A 118 oldalas könyv ára: 2500 Ft.
A szerzőtől 1500 Ft
| |
|
HOLDHEGEDŰ HANGJA 2015. |
|
| |
Megjelent a harmadik verses kötetem 2015
190 oldal / puha kötés
Könyv Műhely
A könyv ára: 2000 Ft
A szerzőtől :1500 Ft
Ajánló
Ligeti Éva harmadik kötetében az érzések hangsúlyosak: a boldogság, az öröm szopránja, majd a csalódottság, a bánat és a gyász baritonja is meg szólalnak. Egyéni meglátásai alapján jeleníti meg az emberi kapcsolatokat, a mindennapok élethelyzeteit, melyek megérintik mindazokat, akik nem kerültek az érzéketlenség fogaskerekei közé. A természet utánozhatatlan csodáinak megjelenítése, érzékeltetése, impresszionista jellegű ecsetvonásai magával ragadják az olvasót. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az igényes kortárs irodalmat.
*
Megjelent a második verses kötetem 2013
198 oldal / puha kötés
http://www.konyvmuhely.hu/konyvek/holdfenykeringo---versvalogatas/!
A könyv ára: 2500 Ft
A szerzőtől: 1500 Ft
Ajánló:
Amikor ez a könyv az olvasó kezébe kerül, először is a címére kapja fel a fejét. Holdfénykeringő. Ez olyan sokat sejtető, könnyedséget sugalló, kíváncsiságot csiklandozó cím, mely arra bíztat, hogy belelapozzunk. S ha beleolvasunk, elkeveredünk az érzések kavalkádjában: szerelem, boldogság, szomorúság, magány, harag, vidámság, félelem, együttérzés, csodálat, kétkedés, fájdalom, öröm, és még számtalan más…
A könyvben olyan különleges csemegét is talál az olvasó, mint a kalligrammák, melyek kép formájában jelenítik meg a témát.
A kötetet lapozgatva Deák Mercédes grafikáiban gyönyörködhetünk.
A könyv borítóját a kiváló festőművész, Tornyai Tibor készítette.
Jó szívvel és bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki a rohanó, és érzéketlen világunkban egy kis szépségre, érzelemre, és nem utolsó sorban, igazán értékes irodalomra vágyik.
*
http://www.libri.hu/konyv/ausztria-nekunk.html
A kiadó VITIS AUREUS kedvenceként került a könyvbe: Félcipőben
valmint: Kontracímű versem
*
http://husegprogram.kisalfold.hu/katalogus/konyv-ujsag/kisalfold-konyvek
Benne: Lille-Pille című mesém
*
http://www.fna.hu/node/112
Benne: Mákkirálykisasszony című mesém
*
https://bigbandi.hu/A-het-magikus-hangjegy
Benne:Gyöngykisasszony című mesém
*
Első vers válogatásom 2005
49.oldal / puha kötés
Bíborfényben égek című kötet az UNISHER kiadó gondozásában jelent meg.
A természet megfoghatatlan szépsége, az érzések sokszínűsége, az ember léte vagy nem léte. Ezek a gondolatok jelennek meg verseimben. Néhány egyszerű formával - képverssel színesítve – jelent meg első versválogatásom.
ISBN szám: 963 7375 45 7
A könyv ára: 1550 Ft
**************************************
| |
|
IRODALMI oldalak |
|
| |
|
Hangos versek |
|
| |
|
|
|
MESÉK |
|
Gyöngykisasszony
2011.10.30. 21:47
Gyöngykisasszony
Egyszer volt hol nem volt, a zöld kerítésen innen, a szénaboglyán túl, egy kis falu szélén, élt egy szegény ember a feleségével és két fiával. Szorgalmasan dolgoztak, állatokat tartottak és mindent megtermeltek, amire szükségük volt. Még eladásra is jutott. A pénzből tettek el a ládafiába, hogy ha szükségük lesz rá, legyen mihez nyúlniuk. A házukban mindig rend és tisztaság volt. A gyerekek, mikor már nagyobbak lettek, ők is kivették részüket a ház körüli munkából. Csalafás három évvel idősebb volt Kelevennél. Ezt ki is használta. A szüleik ugyan megosztották a munkát közöttük, úgy, hogy az idősebbre bízták a komolyabb dolgokat, Kelevenre pedig a könnyebbeket. Ez nem tetszett a nagyobb fiúnak, de nem szólt semmit.
Kelevent, a kisebb fiút elküldte a kútra vízért, közben ő besurrant a kamrába és elcsent néhány krajcárt az ládafiából. Elrejtette a padláson, de két krajcárt a zsebében hagyott.
Csalafás épp a padlás lépcsőjén jött lefelé, amikor testvére meghozta a vizet.
- Te hol voltál?
- Felkergettem egy egeret - tudtam, hogy félsz tőle. A padláson van a macska, majd az elintézi.
Milyen rendes az én bátyám, – gondolta. Nekikezdtek a ház takarításába. Amikor végeztek, megebédeltek, és mehettek játszani. Együtt indultak a focipályára. Csalafás előre küldte öccsét, hogy szóljon a többieknek, amíg ő a másik utcában lakó társakat hívja. Előtte bement a boltba és vett magának csokoládét. Gyorsan befalta.
A gyerekek összeverődtek, jót fociztak, majd estefelé haza mentek.
Más alkalommal Csalafás addig dicsérte öccsét, hogy milyen ügyesen csinál ezt, meg azt, míg szépen rávette, hogy helyette is csinálja meg a munkát. Addig letörölgeti a port a szekrény tetejéről, mert ő úgysem érné fel. Keleven megcsinálta, amire testvére kérte. Ötletekben kifogyhatatlan volt Csalafás.
Az ételéből is mindig elkért, vagy elcsent valamit. Így teltek mindennapjaik.
Pár év alatt Csalafásból, nagydarab, erős legény lett, míg Keleven vékony, fürge fiatalemberré vált.
A szülők szerették volna, ha fiaik önállóvá válnának. Ezért úgy döntöttek, hogy útnak indítják gyermekeiket.
Este összeültek és megbeszélték, mit, hogyan gondolnak.
- Próbáljatok szerencsét a világban! Mondta nekik az apjuk. Egy év múlva legyetek itthon! Majd meglátjuk, ki, mire viszi.
Csalafás ugyan vonakodott, mert ő igazán jól érezte magát itthon, de most sem szólt.
Útravalót csomagoltak mindkettőjüknek – egy- egy marék pénzt kaptak, hogy legyen valami a zsebükben. Nyugat felé indult Csalafás, kelet felé, Keleven.
Másnap útnak indultak a fiúk.
Csalafás előző este még felment a padlásra és a pénzes zacskóját magához vette, amibe jócskán összegyűlt az évek alatt ellopkodott pénzből.
Az első hetekben könnyedén élt, evett, ivott, amíg a pénze engedtegedtettn levő dolgokra, majd egy hirtelen mozdulattal lesöpörte az egészet. Repültek szanaszéjjel. m.
Azután sem bánkódott. Talált magának mindig egy-két balekot, aki egy ebédre, egy italra meghívta. Nyájasságával mindenkit levett a lábáról.
Ment, mendegélt, amikor a közeli hegyről kövek zúdultak le. Oda sietett és látta, hogy egy öregember fekszik a kövek alatt. Nyöszörögve kérte Csalafást:
- Szabadíts ki innen kérlek!
- Megteszem, de valamit adnod kell érte!
- Itt lakom a hegy lábánál. Amit találsz a házamban, azt elviheted.
- Rendben van!
Leszedte az öregről a köveket, és hazáig támogatta.
Amikor körül nézett a házikóban, meglátott gyöngyberakásos markolatú pisztolyt.
- Na, ez megteszi! Mondta. Felvette a pisztolyt, és már ment is.
Gyorsan szedte a lábát, nehogy a kis öreg meggondolja magát, és utána küldje a szomszédjait. Örült a szerzeményének.
Egy erdőn keresztül vezetett az útja. Hallotta, hogy valaki segítségért kiabál. Csalafás a hang irányába ment. Egy verembe esett anyókát talált.
- Mi történt veled? Kérdezte az anyókát.
- Már két napja, hogy eljöttem gombát szedni, de nem figyeltem, így beleestem ebbe a verembe. Kérlek, segíts!
- Mit adsz érte cserébe? Kérdezte a legény.
- Van egy ezüstszelencém, tele pénzzel, azt neked adom.
- Rendben!
Kihúzta az anyókát a gödörből, vállára vette és haza vitte.
Amint letette az ágyra máris a pénzt követelte. Az anyóka mondta, hogy hol találja az ezüstszelencét. Meg is találta. Valóban tele volt ezüstpénzzel. Magához vette az anyóka megspórolt vagyonkáját, és már is elszelelt.
Ismét vidám napok következtek. Megtelepedett egy kellemes helyen és gond nélkül mulatozott. Amikor elfogyott a pénze, tovább állt.
Falvakon, városokon keresztül vezetett az útja, hegyet mászott, szekéren zötykölődött – aludt fészerben, vetett ágyban. Úgy gondolta, hogy most már ideje haza indulni.
Éppen egy patak mellett haladt, amikor meglátott egy legelésző paripát. Közelebb ment, akkor vette észre, hogy valaki alszik a fa alatt.
- Gyalogoltam már eleget.
Gondolt egyet, felpattant a ló hátára, és mint a szélvész, elnyargalt vele.
De mi történt Kelevennel? Mint tudjuk, ő éppen az ellenkező irányba indult el szerencsét próbálni, ahol a keleti országok színes forgataga fogadta. Megismerte szokásaikat, kultúrájukat. Csodálta a templomaikat, építészetüket. Próbálta megérteni a beszédüket, ezért nyelvtanulással is foglalkozott. Ahová betért, segített a háziaknak, amiben csak tudott. Amikor tovább indult, az otthonról hozott ezüstpénzzel akart fizetni a szállásért, az ételért, de nem fogadták el tőle.
- Mindenért megdolgoztál, amit kaptál. Mondták neki.
Megemelte a kalapját, és mosolyogva intett búcsút vendéglátóinak.
Így történt ez, amerre csak járt. Mindenhol szerették, becsülték, mert segítőkész, jólelkű ember volt.
Miközben országról, országra járt, meredek hegygerincen is át kellett kelnie. Figyelte a madarakat, hogy repülnek ebben a hideg szélben. Nagyon magasan volt. Lenézett, és egy pillanatra meg is szédült. Megkapaszkodott a sziklafalba. Akkor vette észre, hogy van ott egy üreg, amiben mocorog valami. Egy kis mókus volt. Tudta, hogy a mókus az erdőben él, így gondolta, hogy biztosan eltévedhetett.
- Ne félj, majd én, visszaviszlek az erdőbe! Mondta.
A mókus, mintha értette volna, engedte, hogy a vándor a kabátja belső zsebébe süllyessze.
Amikor a völgybe ért, egy erdős részen kitette mókust és figyelte milyen boldogan veszi birtokba a fákat. Ez az ő élettere. Elégedett volt. Elindult, amikor valami koppant a fején. Leemelte a kalapját, hát egy makk gurult fényesen a kalapja peremén. Felnézett a fára és az ő mókusát látta. Keleven zsebébe tette a becses kincset, és fütyörészve haladt tovább.
Amikor a sivatagon haladt keresztül, szomjúság gyötörte. Már alig volt víz a kulacsában, csak kortyonként ivott belőle, hogy kitartson. Leült egy kőre. A szemben levő kő alól előmászott egy skorpió. Keleven nyugodt maradt. Amíg nem támad, ő sem bántja. Pár csepp vizet cseppentett a másik kőre, majd a maradékkal megnedvesítette az ajkát. A skorpió felmászott a kőre és felszippantotta a vizet, és már el is tűnt.
Keleven tovább indult. Itt- ott gyér cserjék, kaktuszok színesítették a sivatag egyhangúságát. Megállt, hogy a homokot kiszórja a cipőjéből, amikor ismét egy skorpiót látott maga előtt. Ollói közt, kaktusz zöld hajtásait vonszolta, majd letette a legény elé és eltűnt. Keleven a kaktuszt felemelte, és hagyta, hogy a növény nedve a szájába csöpögjön. Egy kis időre ez enyhítette a szomját. Hálásan gondolt a skorpióra. Tudta, hogy ugyanaz volt, mint amelyiknek ő adott inni.
Egy kis hajtást eltett a bőrtarisznyájába, és indult tovább. Hamarosan egy oázist talált, ahol kellően felfrissülhetett.
Amikor a tengerhez ért, nem tudott betelni a látványtól. Mindenhol víz. A távolban is az éggel összemosódott tengert látta. A parton halászbárkák himbálóztak, amiből éppen rakták ki a halakat. Egy időre elszegődött a halászokhoz és velük dolgozott.
Egy alkalommal bérelt egy csónakot magának, és egyedül indult el halászni. Ahogy ott ringatózott a vízen, elálmosodott. Hosszában elfeküdt a csónakban és el is aludt. Mikor felébredt, már a partot sem látta.
Mielőtt visszaindult, megnézte a hálóját. Egy kékes uszonyú, ezüstös pikkelyű hal vergődött benne. Kiemelte, nézegette.
- Milyen szép.
Aztán gondolt egyet és visszadobta a halat a vízbe.
- Ugyan mit kezdjek vele?
Körbe nézett, hogy merre is induljon vissza, azután evezni kezdett a part felé. Alig haladt pár száz métert, a csónakja mellett úszott a színes uszonyú hal. Szájában egy kagylót tartott. Farkával csapott egyet a vízre, mintha azt jelezné, hogy neki hozta ajándékba, amiért elengedte. Keleven odahajolt és elvette a kagylót.
Beletette tarisznyájába. A parton nedves levéllel körbefogta és úgy tette a kincsei közé.
Este, mielőtt lefeküdt, átgondolta eddigi útját és úgy érezte, ideje haza indulnia. Úgy is lett.
Csalafás közben haza ért, kiöltözve, lóháton fordult be házuk udvarára. Volt nagy öröm. Már várták. Özönlöttek a kérdések, alig győzött rá válaszolni.
Öntelten mesélt kalandjairól, mindent kiszínesített.
Azután előszedte szerzeményeit.
- Ide nézzen édesapám, édesanyám! Mit hoztam.
Kitette az ezüst szelencét, a gyöngyberakásos markolatú pisztolyt, és persze ott volt a ló, amivel hazajött.
- Van ezüstöm, gazdag lettem, van pisztolyom, meg tudom magam védeni, van lovam, el tudok menni vele, ahová csak akarok.
Egy hét múlva Keleven is haza érkezett. Szerényen mesélt az utazásáról.
- Rengeteg érdekes dolgot láttam, sokféle emberrel ismerkedtem meg. Megtanultam a fát kivágni, házat építeni, juhok gyapját vágni, sajtot készíteni, és halászni is. Néhány nyelven meg tudom értetni magam.
- És mit hoztál? Kérdezte a bátyja.
- Némi ezüstpénzt, amit megtakarítottam abból, amit magammal vittem.
- Mi van a tarisznyádban? Érdeklődött tovább Csalafás.
Kitette az asztalra a makkot, az összefonnyadt kaktuszhajtást, és a levélbe csomagolt kagylót.
- Ez minden? Na, látja édesapám! Én vittem valamire, Keleven meg nem!
Lekicsinylően nézett az asztalon levő dolgokra, majd egy hirtelen mozdulattal lesöpörte az egészet. Repültek szanaszéjjel.
Ahogy a makk földet ért, hatalmas tölgyfaerdő kerekedett a helyén, a fonnyadt kaktuszhajtásból hirtelen egy tó keletkezett, a kagyló az ütéstől szétnyílt és egy igazgyöngy gurult ki belőle. Szaladtak utána, de beleesett a tóba. És láss csodát. Egy szépséges lány emelkedett ki a tóból. Kelevent teljesen elbűvölte. Bement érte, és ölben hozta ki. Akkor odaállt a szülei elé.
- Édesapám, édesanyám! Ez a lány lesz a feleségem!
- Most már van erdőm – a kivágott fából építek házat, a tóból tudok halat fogni. A megtakarított pénzemen veszek bárányokat, csirkéket, malacokat. Az erdő melletti tisztásra növényeket ültetünk.
Így is lett.
De előtte összeházasodtak. Megtartották a lakodalmat, ahová meghívták a falu apraját, nagyját. Mindenki úgy beszélt a lányról, hogy ő a Gyöngykisasszony.
Csalafás nem maradt az ünneplőkkel, felpattant a lovára. Ahogy a tóhoz értek, a ló, levetette a hátáról, és elnyargalt. Csalafás lába eltört. Azóta is biceg. A pisztolya beleesett a tóba, és amikorra megtalálta, már a rozsda szétette. El lehetett dobni. A pénzét rövid idő alatt elszórakozta. Így, nem maradt semmije.
Keleven és Gyöngykisasszony pedig boldogan élt a szép birtokukon. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
| |
|
|
|
LEKA |
|
| |
|
Magyarország |
|
| |
|
Versek |
|
| |
|
Kalligramma |
|
Minek is kergetném a múltam árnyékát,
ami már amúgy is a hátam mögé került.
*****************************
A szó kevés
a
szó
kevés
elmondani
mi az, mi fáj
a szó elszáll
akár egy
suhanó
sirály
ma
akár egy
búgócsiga is
lehetnék, kit élet
keze forgat, pedig szeretnék
megállni saját lábamon, botladozva
de a magam útját járni, roskadva bár, mint egy
kapkodva összetákolt épület, inog a lábam is, fejemben
révület,mégis, sorsomról dönthessek saját magam, kábaságom
megtántorít,szédelegve tévelygek tova, hova még lehetne menekülni
magam elől, s előletek, félek, minden nap ígérem, erős leszek
kihívás minden probléma, reménytelen helyzetben is van
kiút, s ha kemény velem az élet, hát, legyen! majd
megmutatom, hogy elbírok minden terhet, nem
kutatom okát a bajnak, cipelem a keresztem
de kallódó álmaimat nem eresztem
hit, remény és szeretet vezérel
érzem minden mozdulat
fáj, ezer sebből
vérzek
a szó
kevés
elmondani
mi az, mi fáj
a szó elszáll
akár egy
suhanó
sirály
2007.01.19.
Megjelent Napút 2008./4. számában
*
Cselló
Hogyan
lesz a csókból
harapás,
könnyhullatásból
kacagás?
Nyárfaligetek sóhaja
kísér
fellengzős óhaja
lilára festi álmaim
és elapasztja vágyaim
fekete fátyol köröttem
és sötét felhő fölöttem
nyögök a szélben
szüntelen
kitépsz
magadból
hűlt helyem
összetört szívem úgy sajog, kopár
kovakő túlragyog, sárgája lazac-vörösre
vált, és behálóz örökre,a magány körém tekereg
elfojtott érzés szendereg, hiába volt az intelem elszakadt
minden hirtelen úgy fáj, hogy álmom összetört, hidegséged
meggyötört,önzésed örök fájdalom,árnyékod mégis vállalom
szerenád helyett, nézz fel rám, hallod a dalom? égbe száll
lejárt lemezem leveszem, s kezedbe teszem hangszerem
pengetett húron hang terem,kallódó álmom keresem
rögtönzött dallam andalít, érzéseimből kanyarít
valami fájó szólamot és a szívedhez szólhatok
cselló hangjait hallgatom, halk szonáta szól,
szeszélyes játékot játszva, beszédes jelzések
onnan erednek,hol kavarognak a vágyak,a
vad ütemek is lágyak, szenvedélyesen ringató
minden rezdülés, izgató s gyönyör hangjai siklanak,
hogy újultan utat nyissanak vak szerelemhez, kedvesem te
kellesz nekem,keresem a hangot, hozzád simulok,érezd a ritmust,
remegek,valami belső szenvedély irányít, melyet kéj fokoz,s a gyönyör
eláraszt mindent,mozdulat nem fáraszt,testünk zenéje dalt fakaszt s mohó
csókod, lám itt maraszt, hátadra karmolt húrokon, ujjam táncol a húsodon,
véred serkenti véremet,nagyszerű érzés az élvezet,felajzott testünk gondola
ringatja lelkünk,s mondd, hova lesznek a gyönyör hangjai? zengnek szívünk
harangjai, úgy kalimpál a boldogság, tűzben perzsel a forróság és a halkuló
zenében, feloldódunk tán egészen, frivol mozdulat felgerjeszt, illanó mámor
nem ereszt, virtuóz játék elragad, lélegzetem is elakad, könnyed mozdulat
áthatol,újra megérint, átkarol,fergeteges érzés tombol, egyszerre épít és
rombol, pattanásig feszül a húr, az érintés egyre vadul, élesen sikít,
megremeg, s az utolsó hang fent lebeg, könnyed fátyolként
visszatér a páratlan pillanatér s elengedi a végtelent
kacaja vajon mit jelent?
2006.07.21.
| |
|
GONDOLATOK |
|
Istenről - A hit az, amit gondolok , nem az ami van.
..............................................
„Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud. Az igazi művészet az emberiség emelkedésének egyik leghatalmasabb eszköze, s aki azt minél több embernek hozzáférhetővé teszi, az emberiség jótevője!”
Kodály Zoltán
--------------------------------------
A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
**********************************
"Az aggodalom olyan, mint a hintaló,
egyik sem visz sehová."
" Az aggodalom olyan, mint a hintaszék; teszel valamit, de nem jutsz el sehová." Linda Dillow
**********************************
"Fecsegők ellen nem küzdj szavakkal: mindenkinek megadatott a beszéd, a lélek bölcsessége keveseknek."
(Cato)
***********************************
"Úgy élj, hogy ahol vagy ne vegyenek észre, de ahonnan elmentél érezzék hiányát"
-----------------------------------------
"Csak eszednek és lelkednek olvasás útján nyert kincse jelenti az igazi gazdagságot, mert ez nem vész el és nem hagy el soha."
"Az egyszerűség a kifinomultság csúcsa"
(Leonardo da Vinci)
*************************************
"Az ember egyetlen méltósága abban áll, hogy makacsul lázad a sorsa ellen." Albert Camus
************************************
"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."
************************************
Milyen sivár az a kor, melyben könnyebb e gy atomot szétrombolni, mint egy előítéletet!
(Albert Einstein)
*************************************
Csak akkor nincs esélyed, ha nem adod meg magadnak!
****************************************
„ Bármihez, amit megtehetsz, vagy megálmodsz, fogj hozzá!
A mersészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik." (Goethe)
*
"Nehezebb titkolni a való érzelmeket, mint színlelni a valótlanokat." (La Rochefoucauld)
*
Ha nem mutatják ki a szeretetet, gyakran nem is érzik (Shakespeare)
*
Nézd a' búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek,
még a' tellyes eszű Bölcs megalázza magát."
/Verseghy Ferenc/
Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
/Babits Mihály/
*
**************************************
René Remacle: A mosoly
A mosoly nem kerül semmibe.
Gazdaggá teszi azokat, akik kapják, s nem lesznek szegények azok, akik adják.
Tartama mindössze néhány pillanat, de szinte egy örökkévalóságon át kell készülni rá.
Senki sem olyan gazdag, hogy megvehetné, senki sem oly szegény, hogy ne érdemelné meg.
A mosoly pihenteti a fáradtat, felbátorítja a félénket.
Nem lehet sem megvásárolni, se kölcsönadni, se ellopni, mert ez olyan valami, aminek csak akkor van értéke, ha adják.
Ha találkozol valakivel, aki nem tud többé mosolyogni, légy nagylelkű: ajándékozd meg mosolyoddal, mert ez senkinek sem olyan fontos, mint éppen annak, aki nem képes mosolyát másnak adni. "
Az életről
Az élet, a halál létezése miatt értelmetlen. Erről nagyon szemléletesen ír Tolsztoj:
"(…) Vagy ha arra a dicsőségre gondoltam, amelyet majd műveim szereznek nekem, azt mondtam magamnak: No jó, híresebb leszel Gogolnál, Puskinnál, Shakespeare-nél, Moliére-nél, a világ valamennyi írójánál és aztán?! És semmit, de semmit sem tudtam rá válaszolni. Megállt az életem. Tudtam lélegzeni, enni, inni, aludni, és nem tudtam nem lélegzeni, nem enni, nem inni, nem aludni, de az élet megszűnt, mert megszűntek az olyan vágyak, amelyeknek a kielégítését ésszerűnek találtam volna. Ha kívántam valamit, akkor előre tudtam, hogy akár kielégítem a kívánságomat, akár nem elégítem ki, úgyse lesz belőle semmi. Ha odajön hozzám egy tündér, és felajánlja, hogy teljesíti kívánságaimat, nem tudtam volna mit mondani... Még arra is képtelen voltam, hogy az igazság megismerését kívánjam, mert sejtettem, hogy mi is az voltaképpen. Az igazság az volt, hogy az élet értelmetlen dolog. Látszólag éltem-éldegéltem, mentem-mendegéltem, mígnem eljutottam egy szakadékhoz, és immár világosan láttam, hogy ott elöl nincsen semmi, csak pusztulás. Megállnom sem lehetett, visszafordulnom se, még a szememet behunynom se, hogy ne lássam, hogy ott elöl semmi sincs az élet, a boldogság káprázatán és igazi szenvedéseken, igazi halálon, a teljes megsemmisülésen kívül... Magam se tudtam, mit akarok, féltem az élettől, szabadulni iparkodtam tőle, de azért még mindig reméltem valamit. És ez akkor történt velem, amikor megvolt körülöttem minden, amit teljes boldogságnak neveznek. Volt jó feleségem, aki szeretett, és akit szerettem, voltak jó gyermekeim, nagy birtokom, amely egyre nőtt, gyarapodott. Tiszteltek, becsültek szeretteim, ismerőseim, az idegenek jobban becsültek, mint valaha, és bízvást minden különösebb önáltatás nélkül azt vélhettem, hogy híres ember vagyok. Ráadásul nem voltam beteg, se testileg, se lelkileg... Ilyen helyzetben jutottam odáig, hogy nem tudtam élni, és a haláltól való félelmem miatt minden ravaszságomat latba kellett vetnem magam ellen, hogy ne fosszam meg magamat az élettől. Ezt a lelkiállapotomat ilyenformán tudtam volna kifejezni: az én életem valami ostoba és rossz tréfa, melyet valaki űz velem. Noha nem ismertem el, hogy engem bárki is teremtett volna, az elképzelésnek ez a formája, hogy tudniillik valaki gonosz és ostoba játékot űzött velem, amikor erre a világra teremtett, a legtermészetesebb volt számomra. Önkéntelenül elképzeltem, hogy valahol van valaki, aki jól mulat, amikor rám néz, és látja, ahogy én - miután harmincnegyven hosszú éven át éltem, tanultam, fejlődtem, gyarapodtam testben-lélekben, most szellemileg teljesen megérve, és eljutva az életnek arra a csúcsára, ahonnan az egészét be lehet látni, úgy állok ezen a csúcson, mint szamár a hegyen, és pontosan tudom, hogy az életben nincs, nem is volt, és nem is lesz semmi. Ő pedig jót nevet. De hát akár van, akár nincs az a valaki, aki kinevet, attól nekem semmiképp se könnyebb. Nem tudtam semmiféle ésszerű tartalmat adni sem akár egyetlenegy cselekedetemnek, sem az egész életemnek. Csak azon csodálkoztam, hogy nem értettem én ezt mindjárt az elején? Hisz mindezt régóta mindenki tudja. Maholnap jönnek a betegségek, elhalálozások (már jöttek is) szeretteimre, énrám, és semmi sem marad bűzön meg férgeken kívül. Műveimet, bármilyenek is, mind elfelejtik előbb-utóbb, és én magam se leszek többé. Hát akkor minek törjem magamat (...) Élni csakis addig lehet, amíg részeg vagy az élettől, de mihelyt kijózanodol, lehetetlen nem látnod, hogy mindez csalás, mégpedig ostoba csalás. Éppen ezért még mulatságosság és szellemesség sincs benne, csupáncsak kegyetlen és ostoba az egész... Réges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban megtámadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kútba ugrik, de a kút fenekén egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen - mivel nem mer kimászni, nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány - megkapaszkodik a kút hasadékaiból kinőtt vad bokor gallyaiban, és abban fogódzkodik. A karja gyengül, ő maga érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér - az egyik fekete, a másik fehér - körüljárja, és alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, leszakad, és ő a sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerülhetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat maga körül, és a bokor levelein talál néhány csöpp mézet, el is éri a nyelvével, és lenyalja őket. Hát így kapaszkodom én is az élet gallyaiba, jóllehet tudom, hogy elkerülhetetlenül vár a halál sárkánya, mely leselkedik rám, hogy széttépjen, és én nem tudom megérteni, miért jutottam ilyen mártíromságra. És megpróbálom szopogatni azt a mézet, amely régebben vigaszt nyújtott, de ez a méz már nem szerez örömet nekem, a fehér és a fekete egér - a nappal és az éjszaka - pedig alul egyre rágja azt az ágat, amelybe kapaszkodom. Világosan látom a sárkányt, és a méz már nem édes nekem. Csak egyet látok, a kikerülhetetlen sárkányt meg az egereket, és nem tudom elfordítani róluk a tekintetemet! És ez nem mese, hanem színtiszta, vitathatatlan és mindenki számára érthető igazság. (…)"
| |
|
|